DEBRECENI KERÁMIA
Debrecent, a Kárpát-medence egyik jelentős fazekas központjaként tartják számon, melynek évszázadokon át stílusmeghatározó szerepe volt. A debreceni fazekasság az ún. közép-tiszai stíluscsoportba tartozik. Domanovszky György ezt tekintette a magyar népi fazekasság legrégibb, legjellegzetesebb stíluscsoportjának. Művészileg kiemelkedő darabok készültek itt.
A korai időszakból elsősorban a levéltári források bizonyítják a fazekasok működését Debrecenben. Jelentőségüket mutatja, hogy igen korán céhbe szerveződtek. A Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltárában található források alapján bizonyítható, hogy 1555-ben már létezett a fazekasok céhe Debrecenben. A városi magisztrátus jegyzőkönyvének 1555. évi bejegyzése szerint: „A fazekasok céhének mesterei felelhetnek Csorgaz Máté ellenvetésére 15 napon belül.” Ez azt mutatja, hogy már ezt megelőzően nagyobb számú fazekas mester dolgozott a városban. Céhalakításuk magyarországi viszonylatban korainak számít, csupán néhány fazekascéh előzhette meg őket, mint a XVI. század elején alakult kolozsvári, dési, kassai céh.
Az 1574. évi magisztrátusi jegyzőkönyvben privilégiumaikról is olvashatunk.. Ezekból a korai időkből kevés konkrét adatot ismerünk működésükről. Elsősorban a jegyzőkönyvekben említett peres ügyekben szereplő Fazekas nevekből következtethetünk rájuk. A debreceni fazekasok legkorábban fennmaradt céhlevele 1715-ös keltezésű, a fenti szórványadatok azonban nyilvánvalóvá teszik, hogy céhszervezetük a XVI. században is működött. A helyi fazekasság működését az írásos adatokon túl, a XVII. századi leletanyag is bizonyítja. Ezek a hódoltsági magyar kerámia stílusát idézik.
A céhes időszakra vonatkozóan 510 debreceni fazekas neve ismert, ez feltűnően magas szám. Azonban a mesterek jelentős számuk ellenére sem tudták kielégíteni a növekvő város igényeit, ezért a magisztrátus engedélyezte, hogy idegen fazekasok is árusíthatnak a debreceni heti vásárokon és sokadalmakon. (II. Ulászló 1508. évi kiváltságlevelének köszönhetően évente 7 alkalommal rendeztek Debrecenben nagyvásárokat, vagy ahogyan akkoriban nevezték, sokadalmakat.) Különösen a gömöri főzőedényekre vonatkozott a magisztrátus engedélye, annál is inkább, mert a városban nem volt ezekhez az edényekhez szükséges tűzálló agyag.
A debreceni fazekascéh történetére vonatkozó levéltári források a XVIII. század közepétől kezdve sokasodnak. A XVIII. század utolsó harmadától a XIX. század közepéig tartó időszak a debreceni kerámia virágkora. A XIX. század második fele viszont zuhanáshoz hasonló hanyatlást mutat.
A fazekasok főként három egymástől eltérő stílusban készítették edényeiket, de ismerték a népi fazekasságban alkalmazott szinte összes technikai eljárást is. A díszedények zöld mázas domborműves stílusa országszerte ismert volt, amelyet a pecsételők alkalmazásával tettek változatossá. A világos (fehér vagy csontszínű) mázas edények írókás, karcolt sgraffito díszítésűek. A harmadik csoportot a talán legjellegzetesebbnek tekinthető vörösmázas írókás edények alkotják.
A XIX. század második felében jelenik meg a szapora, ecsettel való festés a debreceni edényeken. Ez a technika azonban már csak egyetlen mester, Tóth Bálint munkáin látható, aki a debreceni fazekasok közül egyedül alkalmazott kék szint.
A zöld mázas edényeket a domborműves és karcolt díszítés jellemzi. A korai példányokon csíkok, bordák, gombok, virágok, a későieken levélkoszorúk, rozetták, gyöngysorok láthatók.
A színes írókás edényeken ugyanazok a motívumok jelennek meg hasonló rendszerbe szerkesztve. A legegyszerűbb geometrikus elem a pont, amelyet a debreceni fazekasok előszeretettel használtak körülpontozásra, ezzel emelve ki a hangsúlyos motívumokat. A pontsort szárként és virágként is alkalmazták. A debreceni edényeket elsősorban a virágdíszítmény jellemzi. A levelek között találunk rozmaringlevelet, tulipánlevelet, fenyőágat, a XVII. századi előzményekre visszatekintő dekoratív karéjos levelet. A felülnézetben ábrázolt egy-két sziromsoros, gazdagon díszített közepű virágok mellett ritkább a tulipán és a szegfű. Sok változatban előforduló, ugyancsak évszázadokra visszatekintő kedvelt motívum volt a gránátalma, amelynek sok variációja eltávolodik a gyümölcs eredeti formájától és virágszerűen ábrázolják. Az ugyancsak ősi pikkelyminta sorok változatai mellett a bogyós ágak képezik a debreceni fazekasok motívumkincsét. Ritkábban bár, de megjelenik a népművészetben gyakori váza. A díszítőelemek rendszerbe szerkesztésésénél egyaránt alkalmazták a virágtövet, virágbokrot és hullámindát. A hullámindának sok változatát találjuk a különböző edényeken. A díszítésben fontos szerepük volt a feliratoknak. Különleges díszedények, céhedények, egyházi edények esetében a funkcióra vonatkozik a felirat.
A régebbi daraboknál általában csak évszámot találunk A legkorábbi ismert debreceni edény egy 1763-ból származó kétfülű, domborműves zöld korsó.
A debreceni fazekasság a kezdeti hódoltsági stílust tükröző munkái után a XVIII. század folyamán fokozatosan áttért a fehér alapszínről a vörösre, s ez a motívumok újragondolását eredményezte. A vörös alapszín alkalmazása révén a fazekasok ugyanis áttértek a fehér kontúrozásra és a barna és zöld kitöltéseket kiegészítették a sárga színnel. A XIX. század elejére már ez vált a debreceni fazekasság legfőbb jellemzőjévé. Bár javarészt megtartották a hódoltsági mintákat, a szárak vonalkázását, a karéjos leveleket, ugyanakkor ezek az elemek kiegészültek azzal, hogy a mintákat körbepontozással hangsúlyozták.
A Debrecenben készített nagyméretű kerámiák némelyike testületi, szertartási edény, javarészt református egyházak számára, úrasztali bor tartására készült. Mint pl. az a két, 1793-as datálású, a rajtuk lévő nagy kerek virágok, karéjos levelek, gránátalmás virágkompozíció feltűnő hasonlósága alapján, egy kéz munkájára valló úrasztali boroskancsó, melyek a bárándi református eklézsia számára készültek.
A XVIII-XIX. századi nagy debreceni butykosokra, korsókra egyértelműen jellemző az a formai sajátosság, - legyenek azok zöldmázas, rátétes díszítésüek, vagy vörösmázas írókázott ornamentikájuak -, amely a debreceni korsókat évszázadokon keresztül megkülönböztette más központok kerámiáitól: ez pedig a gallér fölött feltűnően elnyújtott, hosszú nyakrész. Az 1840-es évekből több nagyméretű kanta is megőrződött .
A vörösmázas kerámiák legkorábbi példányai még a XVIII. századból valók. A XVIII- század végi alkotások mintakincse még sokkal egyszerűbb, mint a XIX. század elejieké. Nincsen rajtuk a pontozott körvonal sem.
A közösségi edények közül a legkorábbi a szűrszabó céh korsója, melyen ugyan nem szerepel évszám, de stílusjegyei alapján XVIII. századinak tarthatunk. A XIX. századból nagyobb számban maradtak fenn debreceni céhek számára készült céhedények.
A zöldmázas díszedények közül viszonylag nagy számban őrződtek meg az ún. mesterremekek. Ezek legyakrabban rátétes díszítésüek, függőleges bordázás osztja az edények testét. A fülel átellenben lévő sávban találjuk a leggazdagabb díszítést. A debreceni fazekasok 1715-ben megújított céhlevele a következő “remek” edények készítését írta elő: “A próba vagy remek csinálás rendi illyen légyen, készítsen egy öreg korsót tizenhat icczést, egy czipós kályhát és egy parasztkályhát, az egész czéhbeli társaságnak bemutassa.”
A vörösmázas remekek közül kevesebb maradt ránk, mint a zöldmázas. Az ezeken alkalmazott díszítőelemek: a karéjos levelek között hajló szárakon emelkedő gránátalmák a XVII. századi ólommázas kerámia motívumkincsében gyökerezik.
Zöldmázasok voltak a debreceni háztartások kedvelt orros kancsói is, melyek elnevezése onnan ered, hogy szájnyílásukat annyira összenyomták, hogy, hogy az edényfala összeért, s ezáltal az edényen kiálló orr keletkezett. Ezek az edénytípusok viszonylag széles talpúak, öblösek, nyakuk rövid, széles szájuk miatt öblösnek hatnak. Gyakori rajtuk a fül legmagasabb pontjára ragasztott gombdísz. Kiöntő nyílásukra olykor emberi arcot formáztak.
Művességében, díszítésmódjában kiemelkedik közülük egy 1851-ben készült darab, melyet gazdagon karcolt egykori mestere. Jellegzetes debreceni motívumok, hulláminda, karéjos levelek és virágok felett két madár fogja közre a szív alakú keretben elhelyezett tréfás feliratot:
“Dörgő János
Számára készült
Ez az oros, aki iszik
Belőle forduljon
Girincére
1851
be”
A debreceni fazekasok fennmaradt edényei között viszonylag nagy számban találunk tálakat, tányérokat. A XIX. század első harmadából fennmaradt tányérok díszítésében a női alak mellett aprólékos virágmintákat találunk. Más daraboknál a virág részletező ábrázolása és a szegély áttört díszítése a jellemző.
A Déri Múzeum gyűjteményében szereplő debreceni tányérok világos mázasak, készítési idejük az 1830-1840-es évekre tehető. Díszítőmotivumaik között találunk a koraqbeli viseletben ábrázolt, ”kaskétlis” főkötőben virágok közt álló, írókázott női alakot, gránátalmás bokrétát., áttört, metélt peremű tálakat.
A Néprajzi Múzeum gyűjteményében lelhető fel a legkorábbi hitelesen datált debreceni tányér, mely 1802-ből való, világos mázú edény. Díszítésén figyelemreméltó emberábrázolás jelenik meg. Egy másik, ugyancsak a Néprajzi Múzeumban lévő tálon, szintén emberábrázolással találkozunk. Ennek a máza vörös színű, melyre a Déri Múzeumban a debreceni kerámia között nem találunk példát. A bekarcolt kontúrok között zöld,barna, drapp fehér festésű tálon a középen álló zsinóros ruhát viselő kardos férfi magas csákója éppúgy előfordulhatott a 18. század második felében, mint a 19. század első harmadában. A férfi előtt álló befonthajú pántlikás leány és háta mögött álló nő viselete azonban inkább a XIX. század elejére utal az edény kormeghatározásában. A tányér szélén körbefutó felirat a hajdani puritán debreceni erkölcsök ismeretében meglepően bizarr: “Szeretem az urat igen Töle magam nem sajnálom édes szüvem 1802. ” Az ábrázolt életkép alapján nem a Mindenható szeretetét sugallja a felirat.
A használati edények közül a tej altatására használt legcélszerűbb edények a tejesköcsögök voltak. Debrecenben a XIX. század első felében ezt is vörös mázzzal fedték és írókázott motívumokkal díszítették.
Nagyon változatosak voltak a vizeskorsók, kanták. Vidékünkön a legnépszerűbbek a körös-vögyi révi korsók és kanták voltak, valamint a nádudvariak. A debreceni fazekasok fennmaradt termékei között vörös és világos mázas korsókat egyaránt ismerünk.
A bor- és pálinkatartó kulacsok közül a legkorábbi, 1835-ben készült vörös mázas stílusban. A virágok, rózsa és tulipán mellett, szőlőfürt jelenik meg rajta. Az 1850-60-as évekből ismerünk még hasonlókat. Az előbbit valószínüleg Daku Mihály készítette, akinek több munkája is ismert Debrecenben. A cserépkulacs korábbi előzményeit a levéltári forrásokban találjuk. 1797-ben a kötélverő céh jegyzőkönyve említ cserépkulacsot. A világos mázas kulacsok között van domborműves díszítésű is. Egyiken két szemben álló alakot, kaskétlis, kezében kalászt tartó nőalakot és egy kivont kardú huszárt láthatunk. Seres Mihály kulacsa 1850-ben készült. Gazdag díszítésének jellemzője a motívumok körülkarcolása. Több elem idegen a debreceni motívumok között. Virágai, gránátalmái eltérnek az itt szokásosaktól. Inkább Mezőcsáttal rokoníthatók. Ő is, mint még néhányan mások idegenben tanulták a mesterséget, s Debrecenben megtelepedve a magukkal hozott motívumok nem épültek be a debreceni kerámiába. Alkotásaik a meghatározott stílusjegyekkel rendelkező debreceni kerámia elszigetelt törekvései maradtak, s nem a debreceni kerámia invenciózus megujulásához vezettek.
Az 1870-1880-as években a színes kulacsok helyét átvették a zöld mázasok. Ezeket általában domborműves díszítéssel látták el. Hasonlóan késeiek a pereckulacsok. Jellegzetesek közülük azok, melyeknek közepében kutya ül. Valamennyi egy mesternek, Sipos Istvánnak, az egyik legutolsó vállalkozó kedvű, jó kezű mesternek a munkája.
A kisméretű pálinkatartó edény a butella vagy butykos divatja a XIX. század közepén kezdődött és a század végéig tartott. Ezeket a változatos formájú edényeket nagy gonddal készítették, általában megrendelésre, ajándékozásra. Debrecenben - a környező közép-tiszai és alföldi központoktól eltérően -, viszonylag kevesebb butella maradt fenn. A legkorábbi ismert, évszámos darabok közül az egyik legszebb 1852-ben készült. Az általános kerek aljú - vagyis korongolt -, többé-kevésbé lapított testű butellák mellett néhány különleges alakú is fennmaradt. Ilyenek pl. a könyv, hasáb alakú, valamint a hordóbutellák. Hasonlóak minden bizonnyal jóval korábban is készültek már, erre mutat díszítésük.
A stílusjegyek alapján meglehetősen sok kerámia köthető Debrecenhez, de további részletek is segítik a Debrecenhez kötést és kormeghatározást (pl. Jellegzetes debreceni viselet-, a nagytemplom ábrázolása, monogramok, vagy a debreceni fazekas céh által a mesterremekek hitelesítésére használt pecsét lenyomata a kerámián, amely tükörírással az FC betűket hordozza).
Cserép csigacsinálók
A debreceni fazekasság jellegzetes, egyedülálló csoportját képezik a maguk korában kedvelt, népszerű szerelmi ajándéknak szánt, ún. cserép csigacsinálók, vagy csigabordák. Ezek még a fa csigacsinálók készítésének fénykorában, a XIX század elején megjelentek. Megformálásukban némileg utánozzák a faragott csigacsinálókat vagy tornyostükröket. S bár sokat meríttek a fából, illetve a szövőszék bordájából készült darabokból, ezeknél a törékeny agyagból készült tárgyaknál nem lehetett olyan áttört formákat kialakítani, mint a fából faragott társaiknál. Zárt négyszögletes alakjuk csak a későbbiek során változik tagoltabbá. A felállított téglalap alakú bordázott csigacsináló részét felül tulipánhoz hasonló díszítés zárja. Később a záróelem alsó kétfelé kihajló részei stilizált madárfejjé váltak. Magát a mintázást a pipakészítés módszerével végezték, azaz a fő motívumokat formába préselték, esetleg késsel megfelelő módon metszették, majd pipadíszítő eszközözökkel nyomkodták rá a különböző apró díszeket, gombokat, csillagokat, vagy pedig hegyes eszközök segítségévcl metszették, karcolták rá a különböző vonalkákat, fogakat, stilizált levél-, virág, s más növényi motívumokat. Másik alapvető típusuk domborműves díszítésű. Ezek oldalát két oszlop alkotja. Fő díszítőmotívumuk a felső részt záró tulipán stilizált változata. Az első évszámos pédány 1829-ből való. Legtöbbször zöld, néha sárgás, csontszínű, mangánbarna ólommázzal fedték az egész csigacsinálót. Nagy részüknek ismerjük a készítőjét, mivel sok példányon olvasható a dátum és a mester neve. A csigacsinálók készítése nem volt általánosan elterjedt a debreceni fazekasok között, s csupán a fazekasok egy szűkebb, rokoni kapcsolatban lévő csoportja foglalkozott előállításukkal. Valószínűleg csak dísztárgyaknak készítették, emlékként ajándékozták, de csigát nem igen készíthettek rajtuk. A máz ugyanis a csigacsinálók bordás részének rovátkáit annyira befedte, hogy felületükön nem lehetett a penderítő sodrásával, a megszokott, bordázott felüleletű csigává alakítani a vékonyra elnyújtott levestészta rombuszalakura felvágott apró darabjait, mint a fa vagy szövőborda darabból készített társaikon.
Debreceni pipa
A fazekas céhen belül Debrecenben fontos szerepük volt a pipakészítőknek. Valószínűleg a XVII. századtól égettek pipát. Eleinte titokban, mivel a dohányzást a gyakori tűzvészek miatt rendelkezések tiltották. Még 1703-ban is csak a fazekasmesterek özvegyeinek engedte meg a pipagyártást a debreceni tanács, azzal a feltétellel, hogy egyetlen egyet sem adnak el helyben. A XVIII. század végére virágzó kézművességé vált a debreceni pipagyártás. Már nemcsak kiegészítő foglalkozásként űzték a fazekasmesterek, hanem sokan kizárólag pipagyártásra szakosodtak. Egy XVIII. század végi összeírás szerint, amikor a céhbeli fazekas mesterek száma száz körül mozgott, a fazekasoknak több mint a fele elsősorban pipakészítéssel foglalkozott, s ezek évente több mint kétmillió pipát készítettek. A XIX. század első felében pedig már átlag évi 10 millió pipa készült a városban. Nagy részét távoli városokban árusították, jutott belőle jelentős tételben Angliába, Franciaországba, Észak-Amerika és Hollandiába is, ahol a matrózoknak rendelték a kereskedők.
Pipagyártásra a legfinomabb vörös agyagot használták, amelyet Debrecen nyugati határában, a várostól 30 kilóméterre lévő Kösélyszegben termelték ki. Később, amikor a fehérpipa divatbajött, a fehér agyagot Miskolc mellől, Görömbölyről hozatták a káptalani birtokról.
Az agyagot gondosan tisztították, hogy a legapróbb kavicsok se maradjanak benne. A képlékennyé tett agyagot tenyérrel apró rudakba sodorták. Előre elkészített fa- vagy cserép formával kézi erővel nyomták ki belőlük a pipákat. Az első szárítás hűvös helyen történt, hogy ne repedezzen meg. A szikkadt agyag pipatestbe ezután karcolták a díszítést, cifrázást. Speciális pipadíszítő eszközök voltak a szaruból, csontból művészien megformált, apró, 5-10 mm-es pecsételők, melyekkel változatos mintákat nyomtak a még nyers agyagba. Újra szárították, majd speciális alakú cserépből készített égetőedénybe helyezve rakták kemencébe. A „veres pipa” mellett nagy számban készült „fekete pipa” is, amelynek színét égetés utáni lefojtott füstöléssel alakították ki.
A kiégetett pipatesteket rezezték és kupakkal látták el, a korabeli rendelkezések ugyanis tiltották a kupak nélküli pipák használatát. A rezezés és a kupakolás eleinte kiegészítő-bedolgozó foglalkozás volt, később a pipagyártás fellendülése után vált önálló mesterséggé. Ugyanígy önállósodott a pipaszárkészítés. A pipaszárat („csutorát”) fekete gyűrűfa (lat. Acer tataricurn) vagy kökényfa (lat. Prunus spinosa) ágából faragták, üregét tüzes dróttal fúrták ki. A pipaszárat és a szaru-csutorát a csutorások (sugibulatores) készítették, akik Debrecenben 1713-ban önálló céhet alkottak.
A XIX. század derekán és második felében, Debrecenben több mint harmincfajta pipát készítettek. Beszédes nevüket a debreceni pipák leginkább híres személyekről, vagy jellemző sajátosságaikról kapták. Pl. Debreceni nagy karimás pipa, Egíszrezű pásztorpipa, Palatinszki pipa, Zsubrik pipa, Gyűrűs pipa, Pendelykorcú pipa, Nagyjuhtérgy pipa, Nagy magyar pipa, Kis magyar pipa , Víkon pipa, Körmös pipa stb. Ezek közül híres volt a nagy és hosszú fejjel, aránytalan rövid nyakkal készült „makrapipa” és a „tányéros pipa”. Az utóbbit széles „tányérral” látták el a nyakánál és a szájánál, amely szintén agyagból készült, és gazdagon díszítették.
A debreceni pipagyártás a 19. sz. végén a gyári pipák tömeges piacra kerülésével párhuzamosan rohamosan hanyatlani kezdett. Az 1930-as években teljesen megszűnt.
A fennmaradt debreceni kerámiák szépszámú darabjait a debreceni Déri Múzeum és a Néprajzi Múzeum kerámia gyűjteménye őrzi.
Összeállította: Dr. Vajda Mária
SZAKIRODALOM
Csupor István
2011 Az Alföld népi kerámia művészete. Novella Kiadó
Domanovszky György
1968 Magyar népi kerámia. Budapest
1981 A magyar nép díszítőművészete I-II. Budapest
Ecsedi István
1932 A debreceni cseréppipa. Debrecen
1935 A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. Debrecen
Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára
1969 A magyar népművészet Budapest
Igaz Mária–Kresz Mária
1965 A népi cserépedények szakterminológiája. Néprajzi Értesítő
Szalay Emőke, P.
1982/a Debreceni céhedények. Déri Múzeum Évkönyve 1980. 227-265.
1982/b. Debreceni vörösmázas céhremekek. In: Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. szerk. Balassa Iván, Ujváry Zoltán. Debrecen. 441-452.
1983 Debreceni zöldmázas céhremekek. Déri Múzeum Évkönyve 1981. 203-225.
1989 Kerámia In: Népművészeti örökségünk - Hajdú-Bihar Megye Népművészete. Európa Könyvkiadó Budapest 191-239.
1993 A debreceni kerámia. Debrecen. Studia Folkloristica et Etnoghraphica
Hofer Tamás - Fél Edit
1975 Magyar népművészet. Budapest
Takács Béla
1978 A népi kerámia emlékei tiszántúli református templomokban. Déri Múzeum Évkönyve 1977. 305-333.
Vajda Mária
1989 A háztartás eszközei In: Népművészeti örökségünk - Hajdú-Bihar Megye Népművészete. Európa Könyvkiadó Budapest 163-189.
Varga Gyula
1981 Ipari termelés - a társadalom iparos rétegei. In: Debrecen története 2. szerk. Rácz István. Debrecen. 309-352.
FORRÁSOK
Magyar Nemzeti Levétár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára MNL HBML IV. A. 1011/a. 1., 3. k.
Magyar Nemzeti Levétár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára MNL HBML IX. 9. 2-3. K.
Magyar Nemzeti Levétár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára MNL HBML XV. 21/a. MeO.83.
http://hbml.archivportal.hu/index.php?action=print&news_id=1506
Déri Múzeum Általános Történeti Adattára Szap.1906.55. A fazekas céh artikulusai
http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&kat=0&n=pista35
http://www.tankonyvtar.hu/konyvek/magyar-neprajzi-lexikon/magyar-neprajzi-lexikon -081029-4
http://www.bartakeramia.hu/fenykepek/tajegysegek_fazekaskozpontok/debrecen
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/1-1526.html
http://fazekas.lap.hu/
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-131.html
http://hu.wikipedia.org/wiki/Fazekass%C3%A1g
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-1527.html
http://terebess.hu/keramia/lexikon_d.html
http://hbml.archivportal.hu/id-1506-fazekasok_debrecenben.html
https://www.youtube.com/watch?v=Qe1vVl9SFqw&feature=share
http://www.foglalkozohaz.hu/szimbolumok
http://www.jgytf.u-szeged.hu/~vass/vlrefi04.htm
www.docstoc.com/docs/78453859/Magyar-néprajzi-bibliográfia
http://kezmuvesalapitvany.hu/index.php?menu_id=home&sub_id=17&year=2014
Kapcsolat:
Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára
Központi Kutató
4024 Debrecen, Vármegyeháza u. 1/B.
Postacím: 4001 Debrecen, Pf.: 39.
Telefon: 52/503-296 (Titkárság)
52/503-297 (Kutatószolgálat)
Mobil: 20/311-4621
e-mail: leveltar@hbml.hu
http://hbml.archivportal.hu
Déri Múzeum
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Telefon: +36 52 322-207
Telefon/fax: +36 52 417-560
e-mail: deri@derimuzeum.hu
http://www.derimuzeum.hu
A Néprajzi Múzeum www.neprajz.hu Online adatbázisok, digitális állományok menüjében digitálisan, képpel ellátva megtekinthetők a Néprajzi Múzeumban található egykori debreceni kerámiák.
MAI KÉSZÍTŐI
 BAGOSSY SÁNDOR |
 GÁL TAMÁS |
 LÉVAI GÁBOR |
 LUGOSSY GYÖRGY |
 ORVOS JÓZSEFNÉ |
 SÁNDOR KATALIN |
 TERDIK ANGÉLA |
⇦ VISSZA